1. fejezet – Éppen, mint Te
„Élnék, mint szabad cigánylány,
Ahogy egy vidám zenész.
Csak így élnék én…
Csak ábrándoznék –
Éppen, mint te, olyan lennék.”
/Elizabeth/
Léna
Az utolsó otthon töltött reggelen fájdalmasan korán ébresztett fel a telefonom. Még félálomban, csukott szemmel lenyomtam a szundi gombot, és megszokásból a másik oldalamra fordultam. Kellett pár perc, mire eljutott a tudatomig, hogy miért is énekel a fülembe Mester Tamás ilyen lelkesen, ebben a teljesen lehetetlen időpontban: hajnali négykor…
Amikor végre felfogtam, hogy ma van az a bizonyos nagy nap, amire egész eddigi életemben vártam, és ezért volt riadóztatva a készülék, szabályos pánikroham fogott el. A szemeim azonnal tágra nyíltak, a pulzusom másodperceken belül olyan szapora lett, hogy még sztetoszkóppal is nehezen lehetett volna kontrollálni, s olyan szabálytalanul kapkodtam a levegőt, hogy félő volt, korai halálomat egy szörnyű fulladásos roham fogja okozni. Pillanatnyi elmezavaromból felocsúdva, mikor már újra észnél voltam, kihámoztam magam a színes paplan halomból, magamra kaptam kedvenc lila-virágos fürdőköpenyemet, és viharos gyorsasággal bevágtattam a szobám szomszédságában található fürdőszobába. Sietősen rendbe szedtem magam, majd miután magamra húztam az alkalomhoz illő, szolid fehér blúz-fekete nadrág-magassarkú cipő összeállítást, lábujjhegyen leosontam a csigalépcsőn a földszintre. Azt reméltem, sikerül úgy elmennem otthonról, hogy kihagyjuk a búcsúzás körüli felesleges felhajtást és drámát… persze tudhattam volna, hogy ez a próbálkozásom ebben a házban, ezzel a famíliával már ötletként is egy halott ügy…
Anya már a konyhában várt rám. Elnézve az asztalon felhalmozott téliszalámis szendvicseket és a gondosan összekészített elemózsiás csomagot, már legalább egy félórája tüsténkedhetett a pult és a tűzhely körül. Sohasem értettem, miért hiszi, hogy ha nem egy hadseregnek való eledelt szolgál fel, akkor éhen halunk…
- Na, végre, Álomszuszék! Jó reggelt! – köszöntött megnyugtató mosollyal, és egy nagy bögre, gőzölgő tejeskávét nyújtott felém. Én végtelen hálával fogadtam el a figyelmességét, s éreztem, hogy már a forró ital illatától is könnyebb nyitva tartani a szemeimet, és elnyomni az állandó ásítási kényszeremet.
- Neked is jó reggelt! – köszörültem meg az alvástól „rekedt” torkomat. – Bár Garfield óta tudjuk, hogy a reggel és a jó nem összeegyeztethető fogalmak – vigyorodtam el kissé bágyadtan.
Mivel szerettem volna megelőzni, hogy anya erőszakosan belém diktálja az asztalon és a hűtőben fellelhető összes ételt – tudniillik a reggeli kihagyása visszafordíthatatlan egészségkárosodáshoz vezethet, különös tekintettel a fejlődésben lévő szervezetre –, kelletlenül magam elé húztam a tányért, és legyűrtem néhány falatot.
- Nagyon izgulsz, Léna? – kérdezte anya meglehetősen aggódó arccal, s lehuppant a velem szemben lévő roggyant székre. Próbálta ugyan eltitkolni, mennyire nehezére esik, hogy az utamra engedjen, de a szemei – amelyek pontosan ugyanolyan mézbarna árnyalatúak voltak, mint az enyémek – elárulták az érzéseit. – Ne feledd, mi akkor is büszkék leszünk rád, ha esetleg nem úgy sikerül ez a mai felvételi, ahogy szeretnéd.
- Anya, szerintem te jobban drukkolsz, mint én, és ezzel csak felidegesítesz – dorgáltam meg finoman, majd egy cuppanós csókot nyomtam sápadt arcára, és az utolsó kortyok lenyelése után ismét a felső szintre vezető lépcső felé vettem az irányt. – Nem kell túlaggódni a dolgokat! Lesz, ami lesz, és nagyon szépen kérlek, ne félts engem, oké? – szóltam vissza még a lépcsőfordulóból.
- Majd ha te is szülő leszel, megértesz – figyelmeztetett anya azzal a jól ismert durcás hangsúllyal, amitől érthetetlen módon minden egyes alkalommal lelkiismeret furdalásom támadt.
- Kérlek, anyucikám, ne próbálj meg lelki terrort alkalmazni! Inkább apát kerítsd elő, mert kb. öt perc múlva el kell indulnunk, ha nem akarjuk lekésni a buszt! – A pillantásomat méltatlankodva a napsárgára pingált plafonra emeltem, majd kettesével szedve a fennmaradó lépcsőfokokat felcsörtettem a szobámba, hogy magamhoz vegyem a nem túl díszes hátizsákomat és a telefonomat.
Apa épp teljes sebességgel készült nekitolatni a sötétkék Opel hátsójával az igencsak festésre szoruló kapu jobb szárnyának, amikor kiléptem a házunkból az előkert harmattól csillogó, egészséges zöld gyepére. Elnyomtam magamban feltörő nevetésemet, és inkább azzal foglalkoztam, hogy minél mélyebbet szippantsak a kristálytiszta hegyi levegőből. Mintha fel akartam volna készülni arra, hogy hamarosan nagyvárosi szmog és por fogja szennyezni a tüdőmet, feltéve, ha valamilyen csoda folytán sikerül ma felvételt nyernem az ország vezető musicalstúdiójába…
Már öt óra is elmúlt, mikor végre épségben – ami az édesapám vezetési stílusát ismerve valóságos csodának számított – a kis borsodi város ízléstelen graffitikkel telefirkált buszmegállójába értünk. Igazi sztárnak járó díszkíséretet kaptam; a szüleimen kívül a bátyám, a húgom és a kisöcsém is bezsúfolódott mellém az egyébként csak öt személy szállítására tervezett autóba. Ahogy mindannyian betódultunk a helyi önkormányzat közvetlen közelében álló „bódéba”, azon morfondíroztam, vajon nem fognak-e a környéken lakók felébredni a zajtól, amit csaptunk. Hiszen olyan korán volt még, hogy a kakasok se mertek kukorékolni. Szerencsémre a menetrendben kiírt időpontban megjelent a kanyarban a hófehér, modern Ikarusz busz. Sietős búcsút vettem népes családomtól, majd felpattantam a járműre, és miután megvettem a fővárosba szóló jegyemet, a hátsó sorban találtam magamnak ülőhelyet.
Udvariasan kiintegettem a koszfoltos-maszatos ablakon, és hirtelen nagyon furán éreztem magam… Minden olyan messze került a megszokottól és attól az unalmas kis élettől, amit eddig éltem. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen. Magam mellé dobtam a táskámat, és hogy eltereljem a figyelmemet, előkotortam a mélyből a telefonomat s a hozzátartozó fülesemet. Újra és újra a felvételi vizsgára begyakorolt dalokat futtattam a médiatárban.
Igyekeztem nem a megmagyarázhatatlan szomorúságomra fókuszálni, hanem arra, hogy mi az a rengeteg újdonság, izgalmas élmény, ami rám vár, ha most elég bátor vagyok, hogy végig menjek azon az ösvényen, amit már oly rég a sajátomnak érzek…
Luca
Feszült, nyugtalan izgalommal ültem a színház házi színpadának ajtaja előtt, a hideg falnak dőlve. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy jó döntés volt eljönnöm ide – az apám minden bizonnyal szintén nem támogatna, ha tudná, hogy hol vagyok, sőt, valószínűleg a nyakamat akarná kitekerni –, de meg kellett próbálnom. Jó pár napig gondolkoztam, hogy egyáltalán jelentkezzek-e, de végül meggyőzött az az érv, hogy ha nem is sikerül, legalább megtettem, amit csak tudtam, és ha sikerül, még mindig visszaléphetek.
Úgy jöttem el reggel otthonról, hogy senki nem sejtette, hová indulok, és milyen fontos ez a nap az életemben. Vagyis egy valaki tudta: Marci. Ő szólt a felvételiről a színház iskolájába, ahol tanul, és ő volt az is, aki addig noszogatott, míg el nem küldtem az önéletrajzomat jelentkezés gyanánt.
Most, mikor a félelem olyan erősen rántotta görcsbe a gyomrom, hogy szinte már rosszul voltam, megint eltűnődtem rajta, hogy mi a csudát keresek itt. Mégis miben reménykedek? Biztos minden jelentkező tehetségesebb, mint én és a bizottság, ahogy meghall, rögtön, lendületből elküld. Sose tanultam rendesen énekelni – a szüleim nem tartották fontosnak, hogy ilyen dolgokra fecséreljem az időmet, hisz ennek semmi hasznát nem veszem majd az életben. A pénzen, amiből egy tanárnőt fizethettek volna, inkább jogi könyveket vettek nekem, amik tökéletesen fogták a port a szobámban. Így az éneklés gyakorlása leginkább a fürdőszobába és Marciék lakásába korlátozódott.
Lopva végignéztem a többieken; a jelentkezők nagy része szintén izgatottnak tűnt, sőt páran, a krétafehér arcukból ítélve, az ájulás határán állhattak, de egyesek olyan magabiztosan, félelem nélkül várták a sorukat, hogy az kiakasztó volt. Ennyire nem lehetnek jók…
Szerencsére a névsor elején voltam, ami egy kicsit javította az esélyeimet – a legjobbak után még borzalmasabbnak hangzanék.
Az ajtó hirtelen kinyílt, és egy negyven körüli nő lépett ki rajta. A teste nagyon fiatalos volt, az arcán látszott csak a kora.
Körbenézett az összegyűlt társaságon, aztán a kezében tartott papírra pillantott.
- Üdvözlök mindenkit, aki eljött, hogy kipróbálja magát! – kezdett bele. – Először az énekes meghallgatásra kerül sor, aztán a bizottság kiválasztja a legjobbakat, akik azt is megmutathatják, milyen jól mozognak. Mindenkinek sok sikert kívánok, és próbáljanak megnyugodni, hogy a legjobb formájukat hozhassák! – mosolygott rá a félájult fiatalokra, majd visszalépett a terembe.
Egy pillanattal később hallottam, hogy a nevemet mondják bentről. Megfagyott bennem a vér; nem gondoltam, hogy én leszek az első. Reméltem, hogy Marci önt belém egy kis magabiztosságot, mielőtt a kivégzőosztag elé lépek, de még próbán volt.
Remegő lábakkal álltam fel, és léptem be a helyiségbe.
Odabent rögtön a kis színpadra érkeztem, ami halkan, de annál rémisztőbben koppant a lépéseim alatt. Velem szemben, egy hosszú asztalnál rengeteg ember ült – a bizottság. Alig mertem rájuk nézni; féltem, hogy ha mindegyikükön végignézek, és látom az arcukra kiülő gondolataikat, ez a cseppnyi bátorságom is elszáll, és némán kirohanok a teremtől, a színházból… a világból.
Inkább megpróbáltam véletlenszerűen kipécézni egy embert, akire ráfókuszálhatok. Épp elég lesz egyetlen döbbent arccal megküzdeni. Az asztal közepe felé fordítottam a tekintetem, és rögtön magára vonzotta a figyelmemet a férfi. Kimagasodott a többiek közül. Sötét haja a homlokába hullott kissé, ami misztikus, titokzatos külsőt kölcsönzött neki. A szeme egészen sötétnek tűnt, bár ebből a távolságból és ezzel a rossz megvilágítással nem vehettem biztosra, hogy tényleg fekete, vagy csak az én elmém színezi máris azzá.
Mindenesetre nagyon melléfogtam; valószínűleg bárki más jobban megfelelt volna a célnak, de nekem pont őt kellett észrevennem, akitől a már így is hevesen dobogó szívem még gyorsabb lüktetésbe kezdett.
- Jó napot! – rebegtem el halkan, mikor a színpadra ragasztott fehér X-hez értem. Láttam a szemem sarkából, hogy sokan biccentenek vissza.
- Mit fog énekelni? – kérdezte éppen Ő. Éreztem, hogy a hangjától égnek merednek a hátamon a pihék.
Igyekeztem összeszedni magam és magabiztos hangon válaszolni, nem azon a kis cincogáson, amivel köszöntem.
- Az Elisabeth-ből a Mint te című dalt, ha az megfelel. – A szavaimat egy kicsit határozottabbnak éreztem, de még mindig nem volt az igazi.
Egy fiatal férfi lépett hozzám, hogy elkérje a CD-t, amin a zene alapját vittem. Mikor a lejátszóhoz lépett, remegő kézzel kivettem a mikrofont a tartójából. Nehezebb volt, mint hittem, és egy pillanatra elfogott a félelem, hogy mi van, ha kicsúszik az izzadó ujjaim közül, úgyhogy erősebben megmarkoltam.
A sötét hajú férfi biccentett egyet, mire a dal első pár taktusa már fel is hangzott. Gyorsan megpróbáltam elképzelni, hogy nem a fekete balett-szőnyeges színpadon állok, egy csomó ember előtt, akik ráadásul értenek az énekléshez és rögtön tudni fogják, hogy amatőr vagyok, hanem otthon, a szobámban és a falra ragasztott posztereknek énekelek, amik imádják a hangom és azt, ahogy elvarázsolom őket a játékommal.
Ez egy egész másodpercig működött is, de ahogy felnyitottam a szemem, visszacsöppentem a valóságba. De már nem érdekelt.
Mély levegőt vettem, aztán elkezdtem énekelni.
Furcsa volt hallani a hangom ilyen erőteljesen, de semmiképpen sem rossz. Elég jól szólt, vagy legalább is hallgathatóan.
Az első versszak után sikerült úgy belehevülnöm, hogy már nem érdekelt az engem figyelő rengeteg tekintet. Elhittem, hogy én vagyok Elisabeth, aki épp az apjának énekel, mert nem akar részt venni egy unalmas összejövetelen. Igen, ebbe nagyon is bele tudtam élni magam – velem is számtalanszor előfordult.
Az utolsó pár sornál már annyira magabiztos voltam, hogy eszembe se jutott előre félni azon, hogy nem fog kijönni a legmagasabb hang. Csodák csodájára nagyon szépen, biztosan szólt a legteteje is. Csak egy fél lélegzetvételnyi időm volt a döbbenetre, hogy sikerült kiénekelni, mert a dal folytatódott tovább.
Ahogy a vége után minden elnémult, váratlanul zuhantam vissza a valóságba. Alattam még mindig a színpad deszkái voltak, velem szemben a vegyes arckifejezésű bizottság.
Vissza akartam tenni a mikrofont a helyére, de az állvány nem volt sehol. Pedig emlékeztem, hogy előttem állt még a dal kezdetekor. Amint körbenéztem, rájöttem, hogy éneklés közben alighanem arrébb sétáltam. Csak jó lett volna tudni, mikor és hogy. Vajon miket mozogtam itt…
Sietősen odamentem az állványhoz, és belecsúsztattam az összeizzadt mikrofont. Utána mertem csak felnézni a kiválasztott, sötét hajú férfira. Az arcáról semmit nem bírtam leolvasni; olyan kifejezéstelen volt, mint egy karneváli maszk. Úgy hittem, ez nem valami jó előjel, és még az sem tudott megnyugtatni, hogy a mellette ülő szőke, rövid hajú nő halványan mosolygott.
- Köszönjük – biccentett felém, majd röviden firkantott valamit az előtte heverő lapra. – Várja meg a meghallgatás végét!
- Rendben – mondtam félszegen, majd pár pillanatnyi tétovázás után kiiszkoltam a teremből.
Odakint mindenki kíváncsian kapta fel a fejét, ahogy kiléptem. Bentről felhangzott a következő név, és egy sápadt lány haladt el mellettem, be a színpadra.
Kieresztettem az eddig bent tartott levegőt, és ezzel együtt lerogytam a padlóra. A következő pillanatban idegesen rándultam össze, mert az ajtó lendületesen kicsapódott. A fekete hajú lány szaladt vissza a CD-jéért, amit a padon felejtett. Elmosolyodtam, és ezzel a mosollyal végre a nyugodtabb énem is kezdett éledezni.
- Na, mi volt? – nézett rám egy barna hajú fiú, aki már nem bírt tovább a kíváncsiságával.
Hirtelen nem tudtam, mi értelmeset válaszolhatnék. Végül is, annyi volt, amennyit előre mondtak.
- Énekeltem – feleltem egyszerűen. Láttam, hogy ez nem igazán elégíti ki őket. – Beszéltünk két mondatot, lement a dal, és ennyi – magyaráztam tovább.
- Nagyon szigorúan néznek ki? – kérdezte az egyik lány, aki már a padon ülni is alig bírt idegességében.
- Nem tudom, nem mertem mindenkit megfigyelni.
Láttam, hogy még valakinek kérdésre nyílik a szája, de az üvegajtó nyílásának zaja megakadályozta. Marci lépett be mosolyogva a kis várakozóba. Rögtön meglátott, és leült mellém a földre.
- Szia! Voltál már? – tudakolta türelmetlenül. Bólintottam neki, mire folytatta a faggatást. – És hogy ment?
- Nem tudom – válaszoltam felhúzott vállakkal.
- Luca, ne szívass! Elrontottad vagy sem?
- Nem. Azt hiszem, nem – mondtam kételkedve. – Minden hang kijött, de ez még nem jelent semmit.
- Ha kijöttek, akkor jó. Az a lényeg – próbált meggyőzni.
- Hát, rajtuk nem ezt láttam – sóhajtottam csüggedten.
- Senki nem mosolygott? – puhatolózott tovább.
- Azt nem mondanám, de volt egy férfi, aki nagyon rideg volt végig – adtam elő az aggályaimat.
- Hogy nézett ki? – kérdezte. Közben a sötét hajú csaj kijött a teremből, még sápadtabban, mint ahogy bement. Miközben válaszoltam, fél füllel próbáltam a többiek beszélgetésére is figyelni.
- Fekete hajú, magas, nem túl idős…
- Az csak Péter lehet – vágott a szavamba. – Ha ő nem mosolyog, az még nem jelent semmit – legyintette le az aggodalmamat.
- Lehet, hogy ciki, de fogalmam sincs, hogy ki ő – vallottam be töredelmesen.
- A színház egyik legjobb színésze, és mellesleg tanít is minket. Nem olyan szigorú, mint amilyennek kinéz. Igazából, egyáltalán nem szigorú.
- Hát, ez megnyugtató. Ettől függetlenül, én betojtam tőle. – Marci elmosolyodott, majd tekintete a faliórára tévedt, és hirtelen felpattant mellőlem.
- Rohannom kell vissza próbálni, de majd még benézek – ígérte, ahogy az ajtó felé indult. – Mindenki legyen nagyon ügyes – szólt a többiekhez –, de ne ügyesebb, mint Luca! – Páran elmosolyodtak a szavaira, de a legtöbben még túlságosan izgultak ahhoz, hogy értékelni tudják a poénját. A velem szemben ülő, barna hajú lány is összevont szemöldökkel nézett utána.
Fél percig még ezt a csajt bámultam, próbálva megfejteni azt a furcsa villanást, ami a tekintetében volt, mikor Marci kiment. Nem volt elég időm rá, mert a nevét hallva felpattant, és eltűnt az ajtó mögött.
