2. fejezet – Egy nap
„Egy nap új csodára virrad,
Jön egy lány, ’ki biztat…
Egy nap jön, ’ki mindent adhat:
Szárnyalást és izzó vágyat.”
/Rómeó és Júlia/
Léna
Már sokadszorra próbáltam elismételni magamban némán tátogva a felvételi megmérettetésre kiválasztott dal szövegét, de nagyon nehezemre esett koncentrálni. Túl nagy volt a nyüzsgés és a jövés-menés, és emellett még a gatyarohasztó meleg is alaposan próbára tette a tűrőképességemet. A helyiség elég szűkösnek bizonyult, úgy látszott, nem számítottak ekkora tömegre. Odakint még nagyobb volt a nyári forróság, az ablakot sem nyitották ki, s így a levegő kezdett elhasználódni. Lassan már nem tudtam eldönteni, hogy inkább türelmetlen vagyok vagy szörnyen ideges…
Egy műanyag irattartóval legyezgettem az arcomat, és azzal vigasztaltam magam, hogy nemsokára vége ennek az önként vállalt megpróbáltatásnak. Bár nem tartottam túl ildomosnak, akaratlanul is odafigyeltem annak a párnak a beszélgetésére, aki velem szemben a koszos földön üldögélt. Nem tett valami jót az amúgy is zaklatott lelkiállapotomnak, hogy az angyali szépségű, szőke lány épp a felvételi élményeit ecsetelte. Mint kiderült, nem sokkal ezelőtt szabadult a rettegett vizsgabizottság karmai közül.
A mellette heverésző srác minden kis apró részletre kíváncsi volt, az első kiénekelt hangtól az utolsóig, de természetesen leginkább arra, hogyan fogadta a szakmai zsűri a produkciót. Először csak lopva néztem fel a kezemben szorongatott szövegkönyvből, amelyet izgalmamban már ripityára gyűrtem, s csak akkor pillantottam rájuk hosszasabban, amikor a fiú felpattant a helyéről, és az üvegajtó felé iramodott.
– Mindenki legyen nagyon ügyes, de ne ügyesebb, mint Luca! – jegyezte meg jó hangosan, hogy lehetőleg minden várakozó színészpalánta észrevegye a jelenlétét. Az arcán lehengerlő mosoly ült, ahogy végignézett sorstársaimon. A többiek láthatóan még azzal a bizonyos zabszemmel a fenekükben is próbálták értékelni a „beszólást”, és zavart nevetgéléssel reagáltak.
– Micsoda egy arcoskodó barom! Tuti már bennfentes a stúdióban, azért ilyen magabiztos – gondoltam magamban, s azt hiszem, egészen „gyilkos” tekintettel meredhettem az ismeretlen, sötét hajú srácra, mert döbbenetemre Ő is egyenesen rám bámult…
A fiút a legnagyobb jóindulattal sem lehetett magasnak nevezni, az alkata pedig olyan karcsúnak és törékenynek tűnt, mint egy balett-táncosé. Enyhén hullámos, álláig érő haja finoman keretezte vékony arcát. A szemei csokoládébarnán csillogtak, mégis melegséget, nyíltságot és – sokáig kerestem szótáramban a megfelelő jelzőt – kedves huncutságot sugároztak.
Tulajdonképpen csak egy másodpercig találkozott a pillantásunk, aztán Ő könnyed léptekkel kitáncolt a teremből. Elég vicces látványt nyújthattam, ahogy szinte megbabonázva figyeltem fürge mozgását, amíg be nem csukta maga után az ajtót. Aztán meghallottam, hogy az én nevemet ismétlik a házi színpadról, s ez, mint egy láthatatlan kötél, visszarántott a dermesztő valóságba. Jesszusom, felvételi… ének… tánc…
Felkaptam a táskámat és a szétszóródni készülő papírjaimat, és egy hatalmas levegőt véve elindultam a színpadra, a Bizottság értő szeme elé.
Luca
A felvételi után pár héttel levelet hozott nekem a postás – szerencsére épp csak én voltam otthon, és így apámék nem látták az iskola hatalmas, díszes pecsétjével ellátott borítékot.
Felrohantam a szobámba, magamra zártam az ajtót, úgy olvastam el a levelet. A szemeim izgatottan rótták a sorokat, olyannyira, hogy első olvasásra szinte fel sem fogtam, mit írtak: „Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Starlight Musical Stúdió…”
A kezdeti totális megdöbbenés után újra és újra átfutottam a fekete, nyomtatott szavakat.
Felvettek.
A nagy napon, az éneklés után az én nevem is szerepelt azoké között, akik mehettek táncolni, de ez még nem volt biztosíték semmire. Csak egy próba, amin túljutottam.
Viszont most itt volt a kézzelfogható bizonyítéka, hogy felvettek. Az a sok hozzáértő ember a bizottságban úgy gondolta, igenis van keresnivalóm a neves iskolában. És most már én is kezdtem elhinni.
Miután még jó párszor végigolvastam a sokoldalas irományt, az íróasztalom mélyébe rejtettem. Arról halvány fogalmam sem volt még, itthon hogy adom ezt be nekik; anyámnak egyáltalán nem fog tetszeni, apám meg helyből kitekeri a nyakamat.
Végül egészen a tábor előtti napig sikerült elodáznom a nagybeszélgetést. Majdnem minden úgy történt, ahogy előre sejtettem: anyám először elsápadt és idegesen ránézett apa vörösödő fejére. Aztán leült, és várta, hogy a családfő kiordibálja magát. A tágas nappaliban csak úgy visszhangzottak méltatlankodó szavai. Rögtön kijelentette, hogy nem mehetek sehová és egy az egyben felejtsem el azt az „iskolát”.
Persze én sem hagytam magam – eddig sem voltam hajlandó úgy táncolni, ahogy ő fütyül, és egy számomra ilyen fontos dologból pedig pláne nem engedek.
Nem tudtunk megegyezni, úgyhogy másnap, egy újabb vitával a hátam mögött, BKV-val mentem ki a pályaudvarra.
A vonaton kerestem magamnak egy üres fülkét, aztán egy ideig még mérgelődtem magamban az apám makacs konokságán meg ezen az egészen, amíg valaki rám nem nyitotta az ajtót.
Léna
Tulajdonképpen még most sem fogtam fel, hogy valóra vált legféltettebb álmom, s hogy szeptembertől én is az ország legnevesebb színészképzőjének növendéke leszek. Képtelen voltam józanul értékelni a helyzetemet: hol madarat lehetett volna velem fogatni, hol pedig rettegtem attól, hogy túlságosan kevés, túlságosan „vidéki” és elkeserítően tehetségtelen vagyok egy ekkora lehetőséghez… A színészet, az éneklés, a zene és a tánc örök és soha nem csillapodó szerelemként kísérte végig életem eddigi húsz esztendejét, persze szigorúan csak amatőr szinten…
Totálisan összezavarodott állapotban készülődtem az augusztusi ismerkedős-összeszoktatós gólyatáborra, amit – mint ahogy az a hivatalos értesítésből kiderült – az idén a Balaton mellett rendeznek meg. Éljen! Tartottam tőle, hogy én leszek az egyetlen kívülálló a sok nagyvárosi és szakmailag már valamilyen szinten előképzett diák között. Csak remélni tudtam, hogy találok valakit, legalább egyetlen egy embert, aki hajlandó lesz majd szóba állni velem.
Legszívesebben még akkor is visszafordultam volna, amikor nehéz bőröndömet magam után vonszolva lekászálódtam a buszról a Stadionoknál. Miután megküzdöttem a mozgólépcsővel – a táskáim görgői komoly problémát jelentettek a közlekedésben –, előkotortam a farmerem zsebéből a jegyemet, hogy felmutathassam a metróbejáró előtt álldogáló ellenőröknek, és végigdöcögtem a szerelvényen a buszállomás és a pályaudvar közti útvonalat, épségben meg is érkeztem a Délibe. Vetettem egy ideges pillantást az órámra, és megállapítottam, hogy bizony az autópályán töltött pihenőidő miatt alapos késésben vagyok és nagyon kell kapkodnom a lábaimat, ha nem szeretnék szégyenszemre egyedül, egy későbbi vonattal leutazni Almádiba. Nevetnem kellett magamon: szokásos módon megint az utolsó utáni pillanatban sikerült elérnem a célt. Úgy látszik, ezen már semmi, még egy sikeres felvételi vizsga sem segíthet…
Amennyire súlyos csomagom terhe megengedte, végigrohantam a kijelző táblán feltüntetett ötös számú peronon a már bent parkoló vonat mellett. Megpróbáltam felkecmeregni az egyik ajtónál. Magamban átkozódtam, hogy miért is nem a jól bevált hátizsákomba pakoltam be a szükséges holmikat, és Harry Potterhez méltó ártásokat mormoltam arra, aki feltalálta ezeket a magas lépcsőket.
– Segíthetek? – Váratlanul egy furán ismerős, kedves hang szólt hozzám. Felpillantottam, és meglepetésemre azt a srácot láttam fent az ajtóban, akiről a felvételin leginkább annyit jegyeztem meg, hogy meglehetősen magabiztos… Most is egy szívdöglesztő mosoly kíséretében nyújtotta felém a kezét, hogy felhúzzon. Nem akartam tovább ügyetlenkedni a szeme láttára a dögnehéz kofferemmel és a laptop táskámmal, úgyhogy inkább készséggel elfogadtam a segítő jobbot.
– Köszi – hebegtem a cipekedéstől kifulladva, amikor már végre biztonságban a vonaton voltam. A helyes „ismeretlen”, még mindig csábító vigyorral az ajkain, végigfürkészett engem a fejem búbjától körülbelül a lábam ujjáig, és határozottan az volt az érzésem, hogy még szeretett volna mondani nekem valamit…
– Marci, gyere már! Nagyon éhes vagyok, és nem akarok órákat várni az étkezőkocsiban – csattant fel egy kellemetlen, erőszakos női szoprán, aztán nemsokára felbukkant egy dús, lángvörös üstök az összekötő folyosóhoz legközelebb eső fülkéből.
Ennyit a csodáról és a „szerelem első látásra” (na jó, ez már a második találkozásunk) maszlagról! A varázsos pillanat elillant, mintha durva kezek szakították volna szét…
Nem igazán tudtam tüzetesebben megnézni a lányt, hiszen a következő pillanatban egy erőteljes rándítással be is húzta maga előtt a kupé ajtaját. A Marcinak nevezett fiú vágott egy gyötrelmes grimaszt, bocsánatkérően újra rám mosolygott, aztán ő is eltűnt a leengedett függönyök mögött. Én meg álltam ott egy darabig tétován, majd lassan elindultam, hogy keressek magamnak valami nyugalmas és lehetőleg nem túlzsúfolt helyet.
Nyár lévén a vonat csurig volt nyaralókkal, fiatalokkal és a szabadságukat végre együtt töltő családokkal. Mikor végül találtam egy fülkét, amiben csak egy korombeli, szőke lány üldögélt a kopott, felszaggatott, bordó műbőr ülésen, örömömben majdnem táncra perdültem.
– Szia! – szólítottam meg félszegen a kupé eddig egyedüli birtokosát, aki igencsak elkeseredett, durcás arckifejezéssel fordította felém a tekintetét. – Bocsi, esetleg csatlakozhatok hozzád?
– Persze – vetette oda fásult hangon, és kibámult a koszos ablakon. Ahogy jobban megnéztem magamnak az útitársamat, úgy éreztem, láttam már valahol Őt. Hamarosan arra is rájöttem, hogy hol… hiszen ez az a lány, akivel „Marci” beszélgetett a közös felvételi vizsgánkon. Milyen furcsa véletlen!
Betuszkoltam a bőröndömet a szűk kupéajtón, és lezuttyantam a ragadós ülésre az ablak mellé. Nem tudtam, mihez kezdjek; se olvasni, se zenét hallgatni nem volt kedvem. Először azzal próbálkoztam, hogy előkapartam a táskámból a könyvemet, de semmi értelme nem volt: azzal a lendülettel, amivel elővettem, ki is tettem magam elé a cigarettacsikkektől bűzölgő szemetesre. Néha átpillantottam a szembe szomszédomra, aki még mindig keserű képpel meredt maga elé, mintha valami nagyon komoly probléma előtt állna, vagy mintha valami nagyon bántaná… Annyira szerettem volna megkérdezni, hogy miért ilyen szomorú és mérges, de jobbnak láttam, ha elsőre mégsem vagyok túl indiszkrét.
Alig telt el néhány perc, miközben jobb híján csendesen figyeltük a mellettünk elsuhanó tájat, amikor a folyosó felől hangos beszéd, nevetés és énekhang szűrődött be a fülkébe. Legnagyobb döbbenetemre Marci lépett be hozzánk – olyan lendülettel, hogy majdnem tokostól kiszakította az ajtót – néhány korunkbeli srác társaságában. Kezdtem úgy érezni, hogy még sincsenek véletlenek… Gyorsan a kezembe kaptam a kopottas Gyűrűk Ura kötetemet, és úgy tettem, mintha teljesen belemélyedtem volna az olvasásba.
– Végre megvagy, Luca! – rikkantotta vidáman a fiú, és azonnal lehuppant a szőke lány mellé. Ahogyan egymásra néztek, úgy láttam, Marci tekintete is elkomorult. – Látom, nagy gáz volt otthon… – jegyezte meg sötéten, és még közelebb húzódott a „kupészomszédomhoz”.
– Ja, úgy is mondhatjuk – húzta el grimaszolva a száját Luca. – Apa engedélye nélkül jöttem el. Nem mintha szükségem lenne rá – morogta flegma stílusban.
– Baszd ki! – Marci idegesen beletúrt a hajába. – De a pénzére igen, akármit is mondasz…
– Majd megoldom valahogy – felelte erre a szőkeség, és titokzatosan elmosolyosodott. Marci felhúzott szemöldökkel, kérdőn nézett vissza rá. – Most mi van? Azt hittem, az én pártomon állsz!? – háborgott Luca, látva a fiú arcán, hogy ő nem olyan biztos viselkedése helyességében.
– Hogy a fenébe ne állnék melletted, de ezerszer mondtam már, hogy ha nem látványosan lázadnál, sokkal könnyebb lenne a helyzet.
– Elárulnád, hogy kell nem látványosan lázadni? – kérdezte Luca még mindig dühöngve.
– Mo-mo-mondjuk kefélj a tanároddal ti-ti-titokban! – dadogta egy szalmaszőke, vékonydongájú, térdeinél szakadt farmert, kockás inget és tornacsukát viselő fickó. Kölyökképén idétlen, mégis aranyos vigyor terült szét, és feltolta a hajára menő napszemüvegét. Amíg a többiek harsányan röhögtek a poénon, Marci is kuncogott az orra alatt, de Luca olyan holtsápadttá vált, mint egy hetek óta éhező vámpír.
– Tomi, hogy te mekkora barom vagy! – rázta meg bosszúsan hullámos aranyfürtjeit. – Te meg pontosan olyan vagy, mint egy pletykás vénasszony! – A lány hirtelen Marci felé fordult, és jól oldalba bökte könyökével a ravaszul mosolygó fiút. Marci erre megadóan feltartott kezekkel védekezett, és próbált gyorsan arrébb csusszanni az ülésen a heveskedő lány közeléből.
– Ugyan már! – válaszolt nevetve, amikor már biztonságos távolságra kerültek egymástól. Rákacsintott a körülöttünk üldögélő barátaira, aztán bocsánatkérően pislogott fel a szempillái alól Lucára. – Én csak annyit említettem a srácoknak, hogy… bejött neked Péter a vizsgán.
– Te valamit nagyon félrehallottál, kedves uncsitesóm! – húzta ki magát büszkén babaarcú útitársam, de nem lehetett nem észrevenni, hogy közben fülig pirult. – Csak megállapítottam, hogy… egész érdekes egyéniségnek tűnik… Ennyi, kész, passz!
– Figyelj, Luca-cica, semmi baj! Sokan vannak így ezzel, ha Péterről van szó – jegyezte meg egy jóképű, magas srác, aki épp mellém vágta le magát, amikor vadállat módjára berontottak a fülkébe, és azóta is folyamatosan engem lesett a szeme sarkából. Persze ez jólesett a lelkemnek és a gyakorlatilag nem létező önbizalmamnak, de valahogy sokkal jobban izgatott egy másik, sötéten izzó tekintet, amit szintén magamon éreztem, minthogy foglalkozzam a mellettem ülő fiú érthetetlen érdeklődésével.
– Ez így igaz! – bólogatott egyetértően Marci is. – Látnád, mennyien várják az előadások után a művészbejárónál. Tolonganak a csajok egy autogramért meg egy közös fényképért – lelkesedett, én pedig zavartan gondoltam arra, hogy vajon Marci egy-egy hanyagul odafirkantott aláírásáért hány lány ácsingózik a sorban…
– Mondjuk, Marci sem panaszkodhat. Ezek a kis libák tudnak ám rajongani rendesen. A múltkor, a Miss Saigon főpróbája után úgy kellett kimenekíteni a kis kedvencet, hogy végre belevethessük magunkat az éjszakába – mesélte kissé irigykedve a szüntelenül engem bámuló srác. Olyan érzésem volt, mintha csak olvasna a gondolataimban… Akaratlanul is felkaptam a fejem, és egyenesen a népszerűségben fürdő sztárjelöltre néztem. Rettenetesen kíváncsi voltam, hogy mit reagál Marci a haverja előbbi kis hízelgő történetére. Le mertem volna fogadni, hogy rátesz még egy lapáttal és mindjárt előáll valami zaftos folytatással, vagy mondjuk eldicsekszik az „ereszd el a hajamat” buli utáni, legújabb hódításával, de egyáltalán nem lett igazam.
– Szállj már le rólam, Dani! – szólt rá halkan a barna hajú fiúra, aztán nagyon visszafogottan és komoly hangon hozzátette. – Ez az ajnározás nem nekem, neked vagy Péternek szól. Ez annak a karakternek, szerepnek szól, amit eljátszol. A közönséget nem lehet hülyére venni! Ma még abajgat, holnap meg talán elfelejt. Péter is ezt magyarázta nekünk még az első óránkon, elsőben – emlékeztette barátját a rég elfelejtett leckére.
– Hiába töröd magad, Marci! – szólalt meg a már kevésbé morcos arcot vágó Luca. – Amikor erről volt szó, Tomi meg Dani tuti a legközelebbi kocsmában vedelték a piát. – Erre a megjegyzésre aztán mindenki lármás nevetésben tört ki, úgyhogy önkéntelenül még én is elvigyorodtam előresepert hajam takarásában. Természetesen Marcinak feltűnt, hogy bármennyire is igyekszem áttetszőnek maradni, azért titokban követem a körülöttem zajló eseményeket…
Sötét szemei zavarba ejtően hosszú ideig tartották fogva a pillantásomat. Nem is emlékszem rá, hogy meddig figyeltem őt, minden másról teljesen megfeledkezve, mert csak akkor tértem magamhoz, amikor felém nyújtotta a kezét. Hosszú, vékony ujjai voltak, akár egy zongoristának.
– Bocsi, hogy megzavarlak. – Kellemes, nevetős hangjáról most az jutott az eszembe, hogy mennyire szeretném egyszer hallani énekelni ezt a fiút. Valamiért azt gondoltam, hogy mindent, amit csak csinál, azt teljes erőbedobással, apait-anyait összegyűjtve, a legjobb tudása szerint teszi. – De úgy illik, hogy bemutatkozzam, ha már együtt utazunk. A nevem Abaffy Márton – mosolygott rám kedvesen. Gyengéden, mégis határozottan megrázta kissé remegő kezemet, és türelmesen kivárta, mire képes lettem én is elhebegni a saját nevemet. Az övé persze olyan előkelően hangzott, mint valami arisztokratáé, aki egy előző században megírt regény főhőse.
– Én… Havasi Léna vagyok. – Alig, hogy nagy nehezen kinyögtem, hogy hívnak, azonnal le is sütöttem a pillantásomat, és nagy műgonddal vizsgálgattam a tornacsukám orrán éktelenkedő koszfoltot.
– Te is a stúdió táborába jössz? – kérdezte tőlem, mire én helyes, kisfiús vonásait kezdtem bámulni leplezetlenül. – Légyszi, mondd, hogy igen! – könyörgött színpadiasan, mire a többiek hangosan felröhögtek. Azonnal éreztem, hogy az arcomat egyszerre elönti a pír, mint mindig, ha kínos szituációban találtam magam.
– Igen – válaszoltam rekedtesen, alig-alig találva a hangomat. – Most leszek első éves a Starlightban.
– Ez szuper! – vágta rá jókedvűen, majd rövid hatásszünetet tartott és megállapította: – Akkor Luca évfolyamtársa leszel. – Luca rám nézett hatalmas, égszínkék szemeivel, én pedig próbáltam a lehető legbarátságosabb arckifejezést magamra ölteni.
– Szia, Léna! Abaffy Luca, személyesen – intett át a szemközti üléssorról, aztán tovább folytatta a sugdolózást a dadogós sráccal.
A következő percben Marci arrébb tessékelte a mellettem kényelmesen elterpeszkedő srácot, és ledobta magát a helyére. – És honnan jöttél? Te is pesti vagy?
– Nem – feleltem az igazságnak megfelelően. – Borsodi vagyok, mint a sör. A Bükkben éltem egészen eddig, de szeptembertől a fővárosba teszem át a székhelyemet.
– Ez jó! – nevetett fel teli torokból, majd megismételte a szavaimat. – Borsodi, mint a sör… Akkor te vagy az élet habos oldala? – incselkedett, s óvatosan közelebb húzódott hozzám.
– Lehet. Ez van – tártam szét beleegyezően a karjaimat. – Hallottad már azt, hogy a sorsod, Borsod? – Ő újra szívből kacagni kezdett, mire én úgy éreztem, hogy ezzel még inkább a bűvkörébe vonzott, mint legyet a pók hálója…
Tulajdonképpen egyáltalán nem volt jellemző rám, hogy engedjem, hogy valaki ilyen szemmel látható hatással legyen rám, s hogy így bezsongjak egy csodás szempártól. Hisz Ő is csak egy pasi, ráadásul az a fajta, aki tudja magáról, hogy nem lehet csak úgy elmenni mellette szó nélkül…
Szerencsére épp ebben a pillanatban vágódott ki a kupé ajtaja, és a hirtelen támadt huzat nagy adag, tömény parfümillatot sodort be magával hozzánk a szűkös légtérbe. Először csak egy iszonyatosan magas sarkú szaténszandálra figyeltem fel az ajtóban, majd a következő pillanatban teljes életnagyságban rácsodálkozhattam annak gazdájára is. A sudár, égővörös hajú lány vonult be méltóságteljesen a kupénkba úgy, mintha legalábbis egy kifutón lépkedne végig. Egy dögös, vállpánt nélküli mini ruhát viselt, amely úgy tapadt formás csípőjére, hogy az már jócskán kimerítette a szexuális zaklatás BTK-ban rögzített meghatározását. Csillogó tincsei lágyan omlottak a vállára, és amint meglátta mellettem Marcit, zöld macskaszeme gonoszan villant egyet, és derekára tett kézzel megállt előttünk. Nem igazán értettem a helyzetet, de hamarosan minden egyértelművé vált számomra is…
A srácok elhallgattak, és mindannyian kíváncsian meredtek a totálisan nyugodt Marcira és rám. Marci arcáról nem lehetett leolvasni semmiféle kézzelfogható változást, sem azt, hogy egy cseppet is idegesítené a helyzet.
– Jééé, hát te is itt vagy? – Luca üdvözölte elsőként az újonnan érkezőt, akit – ha jól értelmeztem a jeleket – a társaság nagy része nem fogadott kitörő örömmel, és akitől érezhetően megfagyott a levegő az eddig igencsak zajos kupéban. – Miért nem csodálkozom rajta, hogy végül is eljöttél?! Nem félsz, hogy a vonaton bepiszkolod a drága ruhád, Jutka? – csipkelődött Luca, mire a másik lány tekintete szabályosan villámokat szórt.
– Gondolhattam volna, hogy Marci rokonlátogatóba jött… – válaszolta lekezelően, és fintorogva pásztázta végig Luca csinos, vajszín lenvászonruháját és kecses kis balerinacipőjét. – Azért jöttem, hogy vigyázzak a szerelmemre… és hogy megóvjam a rossz társaságtól. – Ennél a mondatnál előbb jelentőségteljesen Marcira nézett, majd rám, hogy egy pillanatig se legyen kérdéses, én vagyok a rossz társaság, és én vagyok az, akitől meg kell védenie azt, ami az övé. Ez majdhogynem hízelgő a személyemre nézve, nem? De ha tényszerűen, a valóságnak megfelelően vizsgálom a dolgokat, akkor abban a pillanatban nevetségesnek tűnt, hogy egy ilyen kaliberű istennő pont rám legyen féltékeny…
– Na jó, nekem erre nincs szükségem! – vetette hátra dühösen gyönyörű lánghaját a lány, majd Marcinak szegezte a kérdést. – Marci, akkor most jössz velem vagy nem? – Karjait keresztbe fonta telt mellein, és várakozón dobolt a lábával.
Marci lassan felállt, magabiztosan odasétált hozzá, hátulról a karjaiba zárta, és finoman belecsókolt a lány nyakába. Judit még percekig játszotta a megközelíthetetlen jégkirálynőt, Marci pedig lelkiismeretesen, öleléssel, csókokkal próbálta megbékíteni durcás barátnőjét. Végül vesztére Marci elmesélte Juditnak, hogy én a Bükkben, a hegyek közt nőttem fel, és azt ecsetelte neki, hogy milyen szép és nagyszerű lehet ilyen környezetben, a természettel együtt élni és nem a belvárosi kődzsungelben.
– Remek, újabb vidéki kis butuska a szereposztó díványon – húzta el a száját, és engem is ugyanazzal a semmibe vevő tekintettel fókuszált végig, mint ahogy az előbb Lucát. Sajnáltam már, hogy reggel az egyszerű farmer térdnadrágomba és a kissé viseltes Converse dorkómba ugrottam bele. Persze ez nem akadályozott meg benne, hogy magamra vegyem a sértést, és hogy ne adjam meg rá az illő választ.
– Te most rám gondoltál? – kérdeztem vissza fenyegetően, és lendületesen felálltam. Sajnos majdnem egy teljes fejjel alacsonyabb voltam, mint a 10 centis sarkakon egyensúlyozó „dáma”.
– Uhhh-uhh… i-i-iszapbirkózás l-l-lesz – dadogta röhögve a Tominak nevezett fiú Luca mellől, amikor látta, hogy megindulok Judit felé.
– Nem, nem alacsonyodok le odáig – emeltem meg diadalittasan az állam, és inkább visszahuppantam a koszos, bordó ülésre. – De azt azért hozzáfűzném, én ugyan vidéki vagyok, de te viszont a pucc meg a pénzed ellenére is paraszt maradsz. – Pofátlan viselkedése szokatlan módon kihozott a sodromból, pedig alapjáraton nincs semmi hajlamom az agresszióra. Judit arca erre elborult, és láttam, hogy oda akar lépni hozzám.
– Te kis liba, hogy merészeled? – köpte a szavakat a fogai közül.
– Na, szerintem ennek a bulinak vége! – jelentette ki Marci, és gyorsan közénk lépett, majd kézen fogva a fülke ajtaja felé vonszolta a fortyogó Juditot. – A kupénkban leszünk – szólt oda a többieknek. – Csajok, még látjuk egymást! – Judit háta mögül egy észvesztő mosoly kíséretében még rám kacsintott, mielőtt eltűntek volna a vonat keskeny folyosóján.
Tomi, Dani és a többi srác lassan felkászálódtak a helyükről, kedvetlenül búcsút vettek tőlünk, majd követték a Starlight Színház stúdiójának álompárját.
– Ez a nő egy szemét dög – dörmögte Luca, majd egy kecses, táncos mozdulattal áttelepedett mellém. – Bocsi a nevében is. Marci egy állat, hogy még mindig tűri, de hát ez van! – vonta meg szomorúan a vállait.
– Hogy lehet egy ilyen dög a barátnője? – kérdeztem értetlenkedve.
– Rosszabb – magyarázta drámai hangon, égre emelt szemekkel. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy Ő sem szíveli unokatestvére kedvesét. – A jegyese. Nagyon tetszett, ahogy beszóltál neki, megérdemelte.
– Uh, ez gáz – szaladt ki a számon meggondolatlanul, és rögtön bocsánatot is akartam kérni (mégiscsak Marci a rokona), de Luca hangos hahotázásban tört ki, és egyáltalán nem engedett szóhoz jutni.
– Figyelj, Léna, szerintem mi nagyon jóban leszünk! – mondta, és mosolyogva felemelte a tenyerét, hogy csapjak bele.
– Szerintem is – vigyorogtam vissza rá elégedetten, és mintha már ezer éve barátok lennénk, tenyereink hangos csattanással értek össze…
Luca
Mire megérkeztünk a Balatonra, Lénával olyan jó barátságba kerültünk, mintha legalább ezer éve ismernénk egymást. Mindenről el tudtunk beszélgetni, és a hosszú, unalmasnak induló út csupán pár röpke percnek tűnt a társaságában.
A nap magasan járt az égen és forrón sütött le ránk, mikor leszálltunk a vonatról. Bár a szállás nem volt messze az állomástól, de a séta a negyven fokban, a nehéz csomagokkal azért még így sem esett jól.
A tábor bejáratának kapujában egy magas valaki várt minket. Ahogy közelebb értünk, felismertem benne a férfit, akit a felvételin kiszúrtam magamnak… Péter.
Így, hogy az elmémben nem a pánik volt az uralkodó érzelem, tüzetesebben megfigyelhettem. Még mindig nagyon magas volt, nálam legalább másfél fejjel magasabb. Nappali fényben, józan gondolatokkal a fejemben nem tűnt olyan félelmetesnek, mint a felvételin, de a misztikusság megmaradt. Sötét haja elől hosszabb volt, a tarkójánál viszont fel volt nyírva. Bevillant a képzeletembe, hogy vajon milyen érzés lehet beletúrni, végigcirógatni a rövid, puha tincseket az ujjaimmal.
Döbbenten próbáltam kizárni az elmémből a képet – egész biztos, nem vagyok normális, hogy egy ismeretlen férfiről ábrándozok már megint, aki ráadásul a tanárom lesz.
Mikor a társaság megállt előtte és elhalkulva ráfordította a figyelmét, elmosolyodott. Nekem pedig félredobbant a szívem egy pillanatra. Hihetetlen, hogy mekkora hatást gyakorolt rám…
– Üdvözlök mindenkit az idei összeszoktató táborban! – szólalt meg selymes, lélegzetelállító hangján. Úgy látszik, lehetett valami ebben a vidéki, tiszta levegőben, mert most arról kezdtem képzelegni, hogy milyen lehet, amikor közvetlenül a fülembe susog ezen az érzéki hangon. – Én Horváth Péter vagyok, a felsősök már ismernek. A foglalkozások nagy részét én fogom tartani ebben a pár napban. Amekkora balek vagyok, ezt is rám sózták – tette hozzá morgósan. – Nyugodtan tegezhettek itt és majd az iskolában is, nem vagyok még olyan nagyon idős – sorolta. – A szobabeosztás és a programok időpontja már ki van tűzve az étkező falára. Minden fontos információt, változást oda fogunk kiírni a tábor alatt. – Rápillantott a kezében tartott papírlapra, aztán pár másodperc múlva visszanézett ránk. – Egyelőre ennyi volna. Helyezkedjetek el a szobáitokban, és fél óra múlva találkozunk az ebédlőben, az első közös foglalkozáson. Ott majd még hirdetek.
A társaság szétszéledt; az egyik fele az alacsony, egyszintes épülethez sietett megnézni, hogy hol lesz elszállásolva, a csapat kisebbik része pedig Péterhez ment, és régi ismerősként üdvözölte őt. Néztem egy rövid percig, ahogyan beszélget a diákokkal, aztán én is a többiek után siettem.
Mire a papírhoz értem, már nem volt akkora a tömeg. Hamar megtaláltam a nevem – a kilences szobában leszek. Gyorsan elolvastam, hogy kit osztottak még oda: megörültem, mert Léna is ott fog aludni és még egy Sára nevű lány. A negyedik ember Judit volt. A kezdeti boldogságom rögtön lelohadt, ahogy Marci drága barátnőjére gondoltam, és hogy ezt a pár éjszakát az ő közvetlen közelében kell majd eltöltenem.
Mellettem hirtelen Léna bukkant fel.
– Egy szobában leszünk – mosolyogtam rá szélesen, próbálva túllépni Judit árnyként felettem lebegő sötét jelenlétén.
– Igen, láttam – válaszolta, s közben elhúzta a száját, így rögtön tudtam, hogy már ő is rájött a negyedik szobatárs kilétére. – Menjünk, pakoljunk le! – sóhajtotta megadóan.
Ahogy a szobánkat keresgéltük, igyekeztem körbenézni a táborban. Így elsőre épp olyan volt, mint a tipikus nyári diákszállások: lepukkant, poros és kissé ósdi. Mintha a szocializmus dicső korából maradt volna ránk. Alacsony házikók, fagerendás tetővel, rozoga, rozsdás ajtóvasakkal, maszatos, fakó ablakokkal. Reménykedtem benne, hogy ez csak a külső, és belül azért kicsit modernebb lesz.
Persze tévednem kellett. A helyiség épp olyan igénytelen volt, ahogy azt kívülről sejteni lehetett. A parketta kopott és fénytelen, az ágyak elég rozogák. Szerencsére nem emeletesek voltak, mert akkor minden percemet az töltené ki, hogy rettegek, mikor szakad rám a fent alvó. A foltos lepedővel letakart matracon régi, virágmintás huzatba tömködött takaró és párna várta „szerencsés” lakóját. Végigfutott a hátamon a hideg az összképtől.
Léna ledobta a cuccát az ajtó mellé, és bátran beljebb lépett. Én még hezitáltam – nem voltam biztos benne, hogy javít a helyzeten, ha közelebbről is láthatom. Léna a szekrényhez ment, és megragadta a barna fogantyút. Ahogy meghúzta az ajtót, az zöttyenve nyílt ki és lesüllyedt vagy öt centit a tokjához képest. Egy apró sikkantás hagyta el a számat a váratlan zajra, mire Léna elnevette magát.
– Uh, ez nagyon gáz – mondtam ki a legelső gondolatomat.
Miközben emésztgettük a látványt – főleg én, mert úgy tűnt, Léna nincs annyira lesokkolva tőle –, Judit süvített be szélvészként a szobába. Ledobta a kistáskáját az egyik ágyra, és senkivel nem törődve ment volna további dolgára; gondolom cuppant volna vissza Marcira. Komolyan nem értettem, hogy mit eszik az én sokak által értelmesnek tartott unokabátyám ezen a félkegyelmű nőszemélyen.
– Nem gondolod, hogy velünk is illene egyeztetni? – kérdeztem rá morcosan. Nem igazán voltam jókedvemben ahhoz, hogy emberi hangnemet tudjak felvenni vele.
– Nem – jelentette ki egyszerűen, és továbbslattyogott, aztán az ajtóból visszafordult. – De ha már így rákérdeztél… Az egyetlen házirendi pontom, mint rangidős: térj ki az utamból! – Fitymálóan végignézett rajtam és Lénán is. – A legjobb, ha még csak hozzám se szóltok! – mondta ezt úgy, mintha egy koszos sárfolt lennék csak a cipőjén. Majd választ sem várva kihúzott a szobából.
Úgy éreztem, hogy pillanatokon belül fel fog robbanni a fejem. Nem elég, hogy egy ósdi, lepukkant helyen kell raboskodnunk öt napig, még ez a fúria is itt rontja a levegőt. Sose szíveltem Juditot, és most határozottan még mélyebbre zuhant a szememben.
– Jöhetne már valaki, aki letöri a kis semmire-se önbizalmát. – Marci tehetséges, jó fej, vicces és egy álompasi; igazán valaki sokkal jobbat érdemelne. Kár, hogy a rokonom. – Kezdetnek mondjuk lecsaphatná valaki Marcit a kezéről – tettem szóvá hangosan az egyik legnagyobb kívánságomat, aztán újdonsült barátnőmet kezdtem méregetni kritikus szemmel: gesztenyebarna, félhosszú haja gyönyörű volt és természetes, nem úgy, mint Judit festett, mélyvörös lobonca, bájos, finom arcán még mosoly nélkül is ragyogott a jókedv és a szeretetreméltóság. Ahogy a fejemben elképzeltem Marci mellett, határozottan tetszett az összkép.
Léna zavartan nézett félre, aztán megköszörülte a torkát.
– Talán… megnézhetnénk az ebédlőt! – ajánlotta halkan, de nem hagytam magam ilyen könnyen lerázni.
– Köztetek a vonaton felszikrázott valami… Láttam, ne is tagadd! – intettem le, mielőtt magyarázkodni kezdett volna. A kettejük között vibráló forró légkört szerintem még Dani is észrevette, bármennyire is gyengeelméjű. Csak remélhettem, hogy Marci nem kizárólag egy kis könnyű szórakozásra vágyik, hanem komolyabban gondolja az út alatti kis akcióját, hogy magába bolondítsa Lénát. Hiába a rokonom, leverem a veséjét, ha csak játszadozik a csajokkal.
Abban már biztos voltam, hogy Léna komolyan vette a szavait, mert most halványan elpirult és barna szemei úgy csillogtak, mint két szépen kifényesített drágakő.
A következő pillanatban egy magas, kicsit testesebb lány robbant be a szobába, félbeszakítva a társalgásunkat.
– Halihó, csajszik! – rikkantotta, miközben ledobta méretes sporttáskáját az utolsó szabad ágy elé a padlóra. – Ugye házon kívül a boszorkány? – kérdezte vigyorogva, miután körbekémlelt a helyiségben.
– Remélem, hogy ez így is marad a tábor nagy részében! – vigyorogtam rá szőke szobatársunkra, aki a legelső pillanatban szimpatikussá vált számomra, majd felé nyújtottam a kezem. – Luca vagyok.
– Sára – mutatkozott be, miközben elfogadta a jobbomat. – Akkor nyilván te vagy Léna – biccentett felé, aztán ezüst karórájára pillantott. – Uh, mindjárt kezdünk! – dörzsölte a kezeit izgatottan, és amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen ellibbent.
Lénával a nyomomban én is kivágtattam a kissé lestrapált szobánkból, és megcéloztam az étkező alacsony, fehérre meszelt épületét.
Mielőtt beléptünk volna a csipkés függönnyel takart ajtón, megnéztük a falra kiragasztott többi kiírást. A papír szerint jó sűrű programunk lesz ezalatt a pár nap alatt. Még az estéink sem szabadok, egy kivételével.
Bent, a sárgára festett helyiségben már lézengett pár diák – köztük Marci is –, akik az asztalokat tologatták a falhoz és a székeket pakolták viszonylag szimmetrikus körbe. Az egyik asztalnál Péter állt, és horribilis mennyiségű papírlapot rendezgetett, de úgy tűnt, a jegyzetek kifognak rajta.
Izgatott lettem, ahogy arra gondoltam, hogy nem csak az iskola valamennyi tanulója előtt fogok valószínűleg nagyon hamar beégni – mert egész biztos, hogy hozom majd a formám és beégetem magam –, hanem Péter előtt is. Nagy levegőt véve próbáltam lenyugtatni magam, de a módszer még mindig nem működött.
